A gyermekek nevelése szívügyünk és nem egyszerű feladat.
A gyermeki lét csodálatos időszakában minden gyermek képlékeny, mint a gyurma, és bármilyen érzelmi, fizikai vagy szellemi élmény, tapasztalat éri, annak lenyomatát örökre megőrzi. Ezeknek a megváltoztatását legtöbben felnőtt korban, tudatos felelősségvállalással, és önismerettel, lelki munkával érik el. Valójában minden gyermek, feltétel nélküli szeretettel születik meg, s egy darabig szüleikre, mint egy Istenre néznek fel.
A sikert erősen behatárolja a gyermekkor. Ha a szüleink és nevelőink nem voltak érett kiegyensúlyozott és szerető személyiségek, akkor nem abban a szeretetben nevelkedtünk, amire szükségünk volt, hogy felkészüljünk a boldog élethez.
Az anya-gyermek kapcsolatban tanulja meg a gyermek azt a kötődést, mely később példát ad számára, hogy másokkal is kontaktust teremtsen, később pedig egy új társadalmi egységet hozzon létre: a saját családját. Nagyobb közösségekben is csak az tud felelősséget vállalni másokért, aki megismerte a szeretet első kötését. Az ember pedig ezután tudatosan hoz létre szoros kapcsolatra épülő szövetségeket.
A Playboy a hetvenes években még kézről kézre járt, olvasók egymásnak adták. Aztán újságárusoknál lehetett kapni, de ennél nyíltabb folyóiratokat még becsomagolva árultak. Ma már a kirakatokban látunk nemcsak aligöltözött szépségeket, de felpumpált, torz boszorkányokat is. A gyerekek tanították osztálykiránduláson a tanárokat arra, hogy miért állnak az országutak szélén szerencsétlen meztelencombú kislányok a szélben. (Az osztályfőnök azt hitte, hogy koldulnak.)
Nem titok már, amit két ember tud – tartja a mondás, tán nem alaptalanul. Ha egy szülőpár úgy dönt, nem mondják el gyermeküknek, hogy örökbe fogadták, kockázatos, nehéz feladatra vállalkoznak.
Anyánk szeretetén osztoznunk kell fivéreinkkel és nővéreinkkel. Szüleink segíthetnek nekünk abban, hogy feladjuk az abszolút szeretetről szőtt álmainkat, de nem hitethetik el velünk, hogy nem veszítettük el a kizárólagos szeretetet. Azonban, ha minden jól megy, akkor felfedezzük, hogy elegendő szeretetet találhatunk magunknak a világban ahhoz, hogy ezáltal az élet elviselhetővé, élhetővé váljon.
Azok a módok, ahogyan megoldjuk, vagy nem tudjuk megoldani a testvérféltékenység problémáját, elkísérnek bennünket a felnőttkorba. Jóval túl a boldog gyermekkoron, másik városban, másik kapcsolatban újraélhetjük, megismételhetjük korábbi testvérféltékenységi mintáinkat.
Az eddigi példákból kiviláglik, hogy azokat a viselkedésmódokat, amelyeket egész életünkben ismétlünk, nemcsak a szüleink, hanem a testvéreink is meghatározzák.
A tagadás nagyszerű példája annak a kislánynak az esete, akit anyukája arról tájékoztat, hogy testvérkéje fog születni. A kislány figyelmesen hallgatja, majd szemét anyja domborodó hasáról anyja arcára emeli, és azt kérdezi:
– Na jó, de ki lesz annak az új gyereknek az anyukája?
Állítom, hogy életünk megértésének központi eleme annak megértése, hogy mi módon tudunk bánni veszteségeinkkel. Azt állítom, hogy jó és rossz értelemben egyaránt a veszteségeink határozzák meg, hogy kik vagyunk, és milyen életet élünk.
